A sztárrendszer

A hollywoodi filmgyártás főleg a sztárokra épült, akik között olyan hírességek voltak, mint Gary Cooper, Bette Davis, Clark Gable, Greta Garbo, Katharine Hepburn, Gregori Peck és Spencer Tracy. A stúdiók mindent megtettek reklámozásukra és a nézők rokonszenvének megnyerésére, így a rajongók automatikusan elmentek egy ˝ Clark Gable filmre ˝, bármiről szólt is.

A ˝ sztárrendszer˝ nagyon fontos volt egy olyan iparágban, amely rövid idő alatt igen sok filmet gyárott. Hollywood számos fantasztikus sikert ért meg, a filmek többsége mégis óhatatlanul rutinmunka volt, megjósolható cselekményfordulatokkal. Az olyan önfejű és öntörvényű zseni, mint pl. Orson Welles, akinek Aranypolgár ( 1941) című filmje páratlan remekmű, hamarosan arra kényszerült, hogy otthagyja Hollywoodot.

Az itteni filmek általában elkerülték a komoly politikai és társadalmi témákat, a szexiális kapcsolatok ábrázolását pedig szinte teljesen kiirtotta az önkéntes cenzúra, s a legvalószínűtlenebb fordulatok árán is mindig győzedelmeskedett, mielőtt a függöny lehullt. A legtöbb film hangnemében tudatosan ˝ erőtől duzzadó ˝ és ˝ amerikai ˝ volt, bár importáltak azért néhány rendezőt és sztárt, hogy a nézőknek legyen valami elképzelése arról a bűnről és mesterkéltségről, amellyel az amerikaiak Európát összekapcsolják. A német Marlene Dietrich tökéletesen alakította az ilyen szerepeket. A vezető fracia színész Charles Boyer-t kikiáltották a ˝ nagy szerelmesek ˝, s az érzelmes és titokzatos svéd Greta Garbo lett Hollywood talán legnagyobb legendája.

Bár az egyéniségek nehezen tudták kikerülni a stúdiórendszer csapdáit, és a feldolgozott témák is korlátozottak voltak, sok hollywoodi film kétségkívül igazi műalkotás volt.

Hollywood határain túl

Az USA-n kívül a legtöbb film a könnyű szórakozás eszköze volt, amelyet kifejezetten az adott ország közönségének készítettek, és hiányzott belőle Hollywood nemzetközi vonzereje és profi kivitelezése. Ám azért született néhán kiemelkedő alkotás, amely Hollywood-ban is tirka, friss látványvilágával és felnőtt szemléletmódjával tűnt ki. Franciaországban olyan filmsztárok dolgoztak, mint Jean Gabit és olyan rendezők, mint Julien Duvivier, Marcel Carné és mindenekelőtt Jean Renoir, akinek Játékszabály (1939) című alkotását rendszeresen a világ 12 legjobb filmje között emlegetik. A német rendezők közül kiemelkedett G. W. Pabst és Fritz Lang, aki a dermesztő M című filmet forgatta (1931) egy gyerekgyilkosról.

A nyugati világgal ellentétben a Szovjetunio csak lassan tért át a hangosfilmre, és a Sztálin uralma alatti politikai elnyomás nem egy karriert tört derékba. A nagy némafilm rendező, Szergej Eizenstein végül mégis befejezte egyik főművét, a Retteget Ivánt (két részes 1942-1946), Mark Donszkoj Makszon gyermekkora (1938) című filmje pedig csodálatod képet adott a forradalom alőtti Oroszország életéről.

Angliában Alexander Korda nagy sikert aratott a VIII. Henrik magánélete (1933) című alkotásával, de az ország határain túl is ható filmipar létrehozására irányuló kísérletek hamarosan kudarcba fúltak.Figyelmere méltó angol dokumentarista volt a mindennapi életet bemutató és ezzel hagyományt teremtő John Grierson, aki olyan klasszikus alkotások producere volt, mint az Éjszakai posta (1936), amely a London-Skócia közti éjszakai postavonatpt mutatta be.

A legnagyobb angol tehetság, Alfred Hitchcock már elkészítette a Londoni randevút (1938) és még néhány más filmet, mielőtt Hollywoodban telepedett le. A gonosz varázslattól (1945) a Psychóig (1960) ívelő munkásságát nagy mesterségbeli tudás, meglepő látványok, gondosan kimunkált feszültségkeltő elemek és összetéveszthetetlen egyéni karakter jellemzik. Ettől vált közismert névvé ˝ Hitch ˝ .

Háború utáni problémák

A legtöbb ország filmiparával ellentétben Hollywood a 2. világháború alatt is ugyanolyan termékeny maradt, mint korábban. A háború után azonban egyre több nehézséggel találta magát szembe. Egy jogi döntés elvette a stúdióktól a filmszínházak feletti ellenőrzés jogát, s így azok nyitottá váltak a szabadverseny felé. A mccarthyzmus – az állítólagos kommuniták üldözése és listára tétele – sok tehetséges alkotótól fosztotta meg a filmipart. És mindenekelőtt a tv hatása, az otthoni szórakozás bőséges kínálata okozott riasztó csökkenést a mozik látogatottságában. A filmnek most már meg kellett küzdenie a közönségért.

Hollywood egyik válasza az volt, hogy kis költségvetésű filmeket kezdett készíteni, amelyek költségei gyorsan megtérültek. Néhányuk a háború utána nyugtalan életet, társadalmi problémákat jelenítette meg, de nagyon sok krimi és bűnügyi film is készült, amelyekre a homályos megvilágítás és a komor hangulat volt a jellemző, s amelyek a társadalmi romlottság érzetét keltették. A farncia kritikusok azóta films noir-nak (szó szerint fekete filmnek) nevezték el ezeket a műveket, amelyek váratlanul nagy hatásúnak bizonyultak. A kzönség megszerzésében azonban Hollywood fő taktikája az volt, hogy olyan szuperfilmeket készítsenek, amelyekkel a televízió nem veheti fel a versenyt.

Történelmi szuperfilmek

A viszonylag olcsó Eastmancolor- eljárásnak köszönhetően a színes filmek majdnem teljesen kiszorították a fekete-fehér alkotásokat; a szélesvászon 1953-ban jelent meg a Cinemascope-pal ; a stúdióban vetített háttér előtti ( korábban felvett háttereket használtak a színészek mögött) filmezést felváltotta a helyszíni felvétel, majd a sztereohangot is bevezették. Az eredmény egy sor monstre – hosszú,drága,látványos – alkotás volt, mint a Tízparancsolat (1956) és a Lawrence Arábiában (1962). Olyan anyagi bukások ellenére, mint a Kleopátra (1963)m ezek a hatalmas filmek ezután jellemzővé váltak a filmezés történetében.

A 50-es években a már befutott sztárok, mint Gary Grant és James Stewart tovább növelték hírnevüket, de sok új tehetség is felbukkant, pl. Marlon Brando és James Dean, akiket rögtön a lázadó ifjúsággal azonosítottak , valamint Marilyn Monroe. A háború utáni világ szexistensőjévé avatott Monroe szőke szépség volt, maga a csodálkozó ártatlanság és sebezhetőség, aki főleg könnyű vígjátékokban jeleskedett. Jól reklámozott magánélete és korai halála csak növelte legendáját.

Külföldi próbálkozások

Legjobb korszakában a háború utáni európai filmgyártás komoly művészi mélységekről tanúskodott. A rövid életű olasz neuralista iskola (Rosselini, Visconti, De Sica) a háború utáni hétköznapi életről és nehézségekről készített filmeket sok amatőr színészt alkalmazva és igazi díszleteket használva. Legjobb példa erre De Sica Biciklitolvajokja (1948).

Hosszú pályafutása elején a svéd rendező, Ingmar Bergman elkészítette A hetedik pecsét (1956) és A nap vége (1957) című filmeket, ezeket több megrendítő, gyakran kétségbeesett film követte, amelyek magának az életnek az értelmét kérdőjelezték meg. A politikai cenzúra ellenére Kelet-Európában kiváló, bár komor filmek születtek, míg Japánban Kuroszava Akira, Indiában pedig Satyajit Ray művei mutatták az ázsiai filmművészet felemelkedését.